Álomkép és valóság

Lajtha László, az örök ellenzéki zeneszerző, népzenekutató II. világháború után kibontakozó utolsó alkotóperiódusa feszültségekkel teli időszak. Bár ekkoriban komponált művei elkerülhetetlenül kölcsönhatásba kerültek a keletkezésük keretéül szolgáló magyar kultúrpolitika legfontosabb irányelveivel, Lajtha elképzelései - főként külföldi tanulmányai nyomán - mégis elsősorban a nemzetközi művészeti élet törekvéseihez kapcsolódtak. Nem meglepő tehát, hogy a kötetben felvonul a 20. század kulturális életének számos jeles képviselője - többek között T. S. Eliot, Serge Lifar, Ralph Vaughan Williams, a francia Hatok tagjai vagy Henry Barraud -, akikkel a zeneszerző szakmai vagy baráti kapcsolatot ápolt. 1951-ben - népzenekutatói, nem pedig zeneszerzői munkásságáért - Kossuth-díjjal tüntették ki, négy évvel később a Francia Akadémia, távollétében, levelező tagjává választotta. Műveit a magyar zenei élet olyan nemzetközi hírű kiválóságai - Lajtha egykori zenedei tanítványai - tartották műsorukon, mint a Tátrai vonósnégyes vagy a karmester Ferencsik János. A zeneszerző 1948 és 1962 között - a szoros értelemben vett kései alkotókorszak idején - mégis egyfajta belső emigrációba kényszerült: egy alkalomtól eltekintve nem hagyhatta el Magyarországot. Könyvünk Lajtha magyarországi recepciója köré épül, azt a kérdést vizsgálja, hogy a szűkös művészi mozgástérben milyen inspirációs forrásokból meríthetett a komponista. A zenei elemzések egy rendkívüli zeneszerző- egyéniség művészetét körvonalazzák a komponistát ért politikai és kulturális hatások szövevényes kontextusában.