Brunó, a kedves véreb

Újabban kutyás könyveket olvasunk, kutyás falinaptárak közt válogatunk, és természetesen leszóljuk kutyás szomszédunk rosszul nevelt, beszédhibás kutyáit, mármint olyan értelemben beszédhibások, hogy Brunóhoz képest rendkívül csúnyán ugatnak, teljesen fölöslegesen, hiszen szerintünk az égvilágon semmit nem akarnak mondani, ennyit már mi is tudunk kutyanyelven, jobb lenne, ha befognák a szájukat, az a semmirekellő szomszéd valószínűleg nem ad nekik rendesen enni, ráadásul meg sem simogatja őket, legalábbis mi ilyesmit sohasem láttunk, holott az utóbbi időben, mint említettem, több kutyás könyvet is elolvastunk. Előre megmondtam, hogy ezzel a kutyatartással be fogunk menni egy egyirányú utcába, mert amikor felelősséget vállalunk például egy kanáriért, egy aranyhörcsögért, tengerimalacért vagy kismacskáért, már úgy értem, külön-külön, nem egyszerre, hiszen egyébként a macska megenné a tengerimalacot, aranyhörcsögöt és kanárit, és ha még a kutyát is ideszámítom, az meg halálra hajkurászná a macskát, szóval lehet ugyan vállalni a felelősséget, de abból kihátrálni többé nem lehet.