Megújuló befejezetlenség

Az Új Symposion folyóirat 1965 és 1992 között jelent meg Újvidéken, története azonban korábban kezdődik, legalább a folyóirat közvetlen előzménye, az Ifjúság hetilap Symposion melléklete 1961. decemberi indulásával. A kultikus neoavantgárd folyóirat történetének ered nyomába Ladányi István könyve, figyelemmel az előzményekre, a lapindítás körülményeire, a felívelésekre, törésekre, betiltásokra, szellemiségének hol fokozatos, hol radikális átalakulásaira - folyamatos megújulásaira, máig kimutatható hatásaira. Korántsem csak eseménytörténetről van szó, hanem a folyóirat-szerkesztésnek mint társadalmi és művészeti cselekvésnek, az Új Symposion szellemi és művészeti arculatának a vizsgálatáról, jellemző műfajainak az áttekintéséről, a folyóirat mély beágyazódásáról a vajdasági magyar kultúrába, helyéről az egyetemes magyar és a délszláv kulturális térben. A vajdasági magyar irodalomnak a 20. század második felében történt felívelése, termékeny bekapcsolódása a magyar és a jugoszláviai irodalmak alakulástörténetébe elképzelhetetlen lenne a Tolnai Ottó, Végel László, Bányai János, Domonkos István és társaik által létrehozott műhely nélkül. Nyilván nélküle is lettek volna szerzők és alkotások, publikációs fórumok, de az, ahogy megvalósult, túlmutatott a rendelkezésre álló lehetőségeken, és szemléletformálónak, kultúraalakítónak bizonyult. Még a neki ellentartó erőket is a maga narratívája köré szervezte, a hatalmi erőszak pedig csak a teljes kulturális szövetet roncsolva tudta megrendszabályozni. Az Új Symposion története egyszeriségében is modellértékű és tanulságos.