Pause

Tudom, hogy rettentően elfoglalt vagy. Tudom, a legtöbb napod úgy telik, hogy egyik feladat jön a másik után, elvégzed, amit kell, de a valódi vágyaidhoz sosem kerülsz közelebb. Taposómalom, amelyből nincs kiszállás. Mintha lehetetlen lenne leállni, ugye? Mintha minden szétesne, ha lelassítanál. Tudom, és bizonyára te is emlékszel, volt ez másképp is, amikor könnyebb volt levegőt venni. Valamikor réges-régen, de az emléke máig benned él. Volt idő, amikor még volt nevetés és tánc, könnyedség és áramlás az életedben. De valahogy, valamikor ez az áramlás elveszett. Megakasztották a teendők listái, a végtelen e-mailek és megbeszélések, amelyek túlságosan régóta uralják az életedet. Mindig minden sürgős, de valójában nem fontos. Vagyis nem igazán. Mostanra pedig már nagyon nehéz levegőt venni, megpihenni és kikapcsolni. A mellkasod feszül, a tested fáj, az éjszakáid álmatlanul telnek, és ott az a folyamatos tompa fejfájás, amely mintha sosem akarna elmúlni. Folyton ugrásra készen állsz, miközben alvajáróként éled az életed. Ha magadra ismersz, semmi baj, én megértem. Valaha ez volt az én történetem is. Egyszer talán majd elmesélem. Most azonban rajtad a sor, hogy Szünetet tarts. "A lelassítás folyamata és a kapcsolódás azzal, amire vágyunk, és amerre az élet vezet, olyan élmény, ami mindent megváltoztat - ha van bátorságunk megállni, lélegezni és befelé figyelni."