Útról valló útravaló

Oly korban élünk, mikor a szavak jelentősége potenciálisan megnőtt. S minél harsányabban zúdulnak ránk a szavak, annál inkább hiszünk bennük ("az értelem harcol a vakhittel"). A versek halk, intim és bölcs világa, úgy érzem, mára már a háttérbe kényszerült. Ezért legszívesebben a verseimről is lemondanék, és helyettük minden oldalon a dantei szavakat idézném Baranyi fordításában, a Pokol XXX. énekének 148. sorát: "aljas, ki aljas szóra szomjas". Minden oldalon százszor és ezerszer. Ahányszor csak kifér, s ha lehetne, az égre is felírnám, hogy mindenki lássa. Többek közt ezt az idézetet szánom útravalónak, elsősorban magamnak, és akinek a magajárta útján igénye van rá. Ennél jobbat és aktuálisabbat a verseimben sem adhatok. Főleg, hogy nem ilyen céllal születtek, hanem csak felsejlettek az út porából, és az egyetlen jó iránnyal kecsegtettek.