Last witnesses

1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal fehérorosz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba - s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig "ismert" történelmet. Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, és Alekszijevicset mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Eközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan árulónak bélyegezték, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba. Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen... És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot. Alekszijevics később átdolgozta a könyvet: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.